Mint veszett kutya,
ki a fal mellett oson,
és arra vár,
hogy beléd marhasson,
úgy borul
esténként az alkony
- lent a Duna-parton -
arra, aki magányos.
Az nem látja a szépet,
csak a tépett,
meggyötört képet,
amiből a napközben éled,
és azt sem veszi észre,
mikor a vadréce
a "gyerekeit" hívja,
és a lépcsőn ülve
diákszerelmek szövődnek
egymásba dőlve
és összebújva.
Egymáshoz simul
a part meg a víz,
az illat,
az íz.
Beleharapsz a Duna-szagba,
és
csimpaszkodnál a lemenő Napba,
és
elrakod a csendet meg a békét,
hogy jobban bírd a holnap végét.
Nem vagy egyedül,
ha szorosan
melletted ül a "párod",
és a labdáját
a vízbe dobálod.