1

Ha nem volna néha, méla,
zord magányom, csendben lopódzó
ájult fájdalmam a préda;
tán nem is gondolnék búszóró
agyammal, jövőmet álmodó
kárhozott szavakkal, béna
renddel,amelyben halványuló
láng, a lágyszívű poéta.

2                                                                 

Rájuk gondolok olyankor;             
felmerülve az őshomályból
ülnek bennem, az aranykor
krónikásai; múlt árnyától
megszabadítva, lelkem vágytól
éhes bugyrait, a nyomor
láncait lerázva, zakatol
szívemben; a bús jelenkor.

3                                                                 

És közben csak gyűlnek egyre
a számlák, vészjóslón lapulva,
zárt fiók aljába rejtve
a gondot;fizetni kell újra
meg újra, míg életed húrja
el nem szakad, és feledve
a jelent; úgy maradsz, kibújva
börtönödből, eltemetve.

4

Pedig én láttam az időt;
ahogy egyre szőtte sorsomat,
mégis bennem lapult s kinőtt
görbülve a hasadt öntudat.
S hiába kerestem kiutat;
mint a sánta, ha jó cipőt
húzott béna lábra és rohant
előre, s végül, csak kidőlt.

5

Sorban álltam a főpostán             
és hallgattam, hogy mit beszélnek;
bús szavak hulltak rám csonkán,
s a sor görbén, lustán tekergett.
Mintha lassított filmjelenet
játszódna éppen, mélypontján
a kínnak, arcomra döbbenet
ült, és csak álltam ostobán.

6                                                                 

- Viszi a bank a házamat-
mondja ez, - ha most nem fizetek.
- Ki kapcsolják az áramot-
mondja amaz,- mert még itt a csekk.
Csak hallgatom, és nem lehetek
se bölcs se józan akarat;
fizetek én is és kimenet
kikerülöm a "falakat".

7

Multinacionálisan             
pörög most ez a gonosz világ;
s amíg éheznek annyian,
egy bank sem vállal garanciát.
A tőke röhögve menti át
saját zsebébe úrian
a pénz, lezárva minden vitát;
csak vigyorog, s tovább rohan.

8

Fejsze gyötri most az erdőt;
zsigerek lánca, fagyott sikoly,
s ki azt hiszi, hogy már felnőtt,
halomra dőlhet az bármikor.
A gonosz már új tüzet csihol;
nem tart sohasem pihenőt,
s felégetve a fákat, gyilkol;
öli a meg nem pihenőt.

9

Éreztem én és láttam is,
szürke, borús hétköznapokon,
hogy hullanak sötéten, hamis
eső cseppek álnok konokon
az égből, kopogva arcomon;
és hogyan tép, szúr a tövis
a bokrokon, mert nincs oltalom;
magába szív a kanális.

10

Minden nap munkába járok             
s örülhetek; van munkahelyem
s közben a csodára várok
és mindig az motoszkál bennem,
hogyan kellene cselekednem,
hogy jó legyek gonoszságok
között is. De, hajt a félelem;
nincs messze a vizesárok.

11

Rácsodálkoztam az égre;
hajnali fény ömlött e tájra.
Néztem a bíborra, kékre,
mintha minden szín engem várna
és az jutott eszembe; hátha
nincs szükség becstelenségre,
s ha lelkem megnyugvást találna,
átfesthetném én, fehérre.

12

Bátor költői a múltnak,
kik lemerték írni hibáit
koruknak, most lángra gyúlnak
szavaitok bennem. Világít
álmotok szívemben,irányít,
utat mutat, és lehullnak
a láncok. Szólhat más akármit;
ledőlnek a gonosz falak…