Üres  a tenyerem is,
s olyan árva vagyok;
végképp nincs semmim.

Az ígéret-filléreket,
amiket nagylelkűen még
viseltes kalapomba löktél,
odaadtam az első, felém
tántorgó reménynek.
Megsajnáltam nagyon,
ruhája rongyos volt,
kérő keze remegett,
csak a szemében csillogott
valami  ábrándos erő,
valami jövőt sejtető.
Igen – mint mindig –,
most is a szemek
babonáztak meg,
amint fátyolos
íriszükön előtűnni
láttam, sorsom
elrajzolt vonalait.

Most végképp nincs semmim,
s olyan árva vagyok, nézd;
üres a tenyerem is.