INVITÁLÁS A VIZEK CÍMŰ VERSFÜZÉRHEZ

Valami megmagyarázhatatlan vonzalom él bennem a természet alkotóelemei iránt. Szeretem a dombokat, lankákat, hegyeket. Szeretem a völgyeket, az erdőket, és szeretem, nagyon szeretem a vizeket. A vizeket különösen, mert néha változóak, mint a patakok, folyók, néha állandóak, mint a tavak, vagy a földre fagyott hómező, néha meg áthatolnak rajtunk, mint a köd. Kell-e jobb ihlet az ember számára, találhatunk-e vonzóbb témát, bájosabb múzsát, ha alkotni vágyunk?
Verset akarok írni a vizekről! Akarom, kívánom, meg akarom osztani veletek, amit róluk gondolok! Valami szépet szeretnék alkotni! El akarlak vezetni benneteket a vizekhez! Az esőhöz, a jéghez, a folyóhoz! Gyertek velem! Nosza, fogjunk neki! Nézzük csak meg, milyenek a vizek! Rakjuk őket valahogyan sorba! Vegyük őket számba!
Vannak források, erek, patakok, folyók, vízesések. Ezek mozognak, változnak, dinamikusak, csak úgy kapkodjuk a fejünket, sodornak bennünket. Látjuk, érezzük, szinte meg lehet tapintani az erejüket. Aztán vannak még tavak, tengerek, óceánok, jégmezők. Ezek mozdulatlanok, statikusak, lomhák és terebélyesek. És persze itt vannak légies, könnyed cimboráink, a köd, a szitáló hó, s a csábos zúzmara. Szinte már látom, hogyan lesznek verssé! Ti is látjátok? Érzitek? A patakról szóló vers dinamikus, sodró legyen a lendülete! Folyjon, akár a folyó! Az óceán terüljön el, töltse be a papírlapot! A köd legyen könnyed, talán sejtelmes, titokzatos.
Mi kell még? Használjuk a fantáziánkat! Keressük meg a szavakat, melyek ott bújnak a hullámokban, meg a sás mögött, csónakokban, halakban, madarakban, hidakban, hóemberben és szánkóban, a halvány, ködös lámpafényben. Ott lapulnak az árterek zegzugában, a végtelenség érzetében, a partokon, a sziklákat nyaldosó tarajokban, a lemenő nap aranyhídján!
Nosza, rajta! Folyjon a tinta, piszkoljuk be a papírt! Kopogjon az ujjunk a klaviatúrán, maszatoljuk tele a monitort!

BEVEZETÉS

A vers elkészült, jegyzetekkel láttam el, melyeket a versfüzér egyes szakaszaihoz írtam, ezek a versciklusok alatt találhatóak, dőlt betűvel. Az adott verselem elkészítésével kapcsolatos vezérelveket, dilemmáimat, valamint az elkészülés dátumát mutatják, illetve a szerkesztőtársaim által felvetett korrekciókkal kapcsolatosak. Vassné Szabó Ágotát és Várkonyi Miklóst kértem fel, hogy a szöveget nézzék át. A helyesírással kapcsolatos észrevételeiket igyekeztem mindenütt megfogadni, a versek kapcsán tett ötleteiket pedig volt, ahol beépítettem a versbe, volt, ahol elvetettem azokat. Itt csak a tőlük eredő változtatásokat említem meg. Javaslom, hogy a verset egyvégtében olvassátok el először, s csak azután foglalkozzatok a jegyzetekkel, persze csak akit érdekel az alkotási folyamat. Kellemes utazást kívánok a VIZEK világában!

VIZEK

A DINAMIKUSOK

Az invitálásban már felvezettem, hogy milyen elvek mentén próbáltam feldolgozni a témát. Három szakaszra osztottam a vizeket: dinamikusakra, statikusakra és légiesekre. Készítettem egy felsorolást, hogy a víz mely megjelenési formáit kívánom feldolgozni. Az első szakaszba egyfajta bevezetésként került az ESŐCSEPP, hogy a legkisebbtől induljak el. Majd ide kerültek a FORRÁS, ERECSKE, PATAK, VÍZESÉS és a FOLYÓ. A versciklusok születése nem pontosan ezt a sorrendiséget követte. Az első kérdést a formai megoldás kiválasztása jelentette. A bennem elsőként felmerült ismétlődő, a negyedik sorban rímelő, 4-4-4-3 sorszerkezetet választottam, mivel ez véleményem szerint alkalmas a mozgás, a dinamizmus, sodrás kifejezésére, és be kell vallanom, viszonylag könnyű, éppen ezért hálás forma.

ESŐCSEPP

Halkan kopog
az aszfalton
- nyomában a
repedés
füvet sarjaszt -,
s kitartóan
érleli az
új vetést.

Minden kezdet nehéz, jelen esetben is ez a legtalálóbb kifejezés. Ez a versrész született meg talán a legnehezebben, hiszen a külső formán kívül itt kellett eldöntenem, hogy megszólítom-e a vizeket, közelről, vagy távolból szemlélem-e őket? Mindent le akarok jegyezni róluk, ami eszembe jut, vagy csak egy-egy jellemző képet, gondolatot ragadjak meg? Végül ez utóbbi mellett döntöttem. 2011. november 17.

FORRÁS

Felgyűrt sziklák,
tárnák mélyén
titkon gyűlik
rejtelmed,
mint menyasszony
nászrejtekét,
úgy kell báját
felfedned.

Ebben a szakaszban ez az egyetlen, melynél megszólítom a vers alanyát, a forrást. A szándékom az volt, hogy az indulást kicsit megkülönböztessem, hiszen az ESŐCSEPPet igazából felvezetésnek szántam. A megszólított forrás itt kibújik a föld alól és útra kelnek a vizek. A füzér eme tagja a FOLYÓ után, a VÍZESÉS előtt készült el, 2011. november 19-én.

ERECSKE

Fel-feltűnik,
néhanapján
kibújik az
ég alá,
csörgedezve,
nagy vidáman
mintha farkát
hajtaná.

Kérdéssé vált számomra, hogy a hetedik sorban milyen megoldást válasszak. A „kergetőzi” volt az első és legszimpatikusabbnak tűnő ötletem, de mivel magyartalannak éreztem, felmerült bennem a „megkergeti” és a „kergeti meg” lehetősége. Végül Várkonyi Miklós javaslatát fogadtam el, így született meg az utolsó két sor. 2011. november 18.

PATAK

Ketté vágott
zöld mezőkön,
szántóföldön
átrohan.
Sás ringatja
sodró partját,
békakórus-
hangja van.

Először a negyedik sor „átoson” volt, de erre nem találtam megfelelő rímpárt a versszak végére, így „átrohan”-ra módosítottam, ami magával hozta a végleges megoldást. Erősen gondolkodtam azon, hogy a patakhoz talán érdemes volna két versszakot írni, hiszen jelentősebb, mint az ér, ki lehetne hangsúlyozni jelentőségteljesebb voltát, de akkor ezen elv mentén haladva mi lesz, amikor odaérek az óceánhoz? Mind Ágota, mind Miklós javasolta, hogy a hetedik sorban általam először lejegyzett „s békakórus” elől a kötőszót hagyjam el. 2011. november 18.

VÍZESÉS

Lezúduló
taréja közt
azt játssza a
képzelet:
szivárványos
fátyol-ködben
páratündér
lépeget.

A vízesésről azonnal valami mögötte, a víz játékaként megbúvó homályos alak jutott eszembe. Az eddig leggyorsabban megszületett vers. Először „édes angyal” volt, ezt később javítottam ki „páratündér”-re. 2011. november 19. 25.

FOLYÓ

Zúg a habja,
vonz a sodra,
árterében
őzikék,
halrajokkal
versenyezve
kóstolják az
ősz ízét.

Örvénytermő
barna bőrén
korhadó fa
törzse int.
Ember verte
hidak lábán
habja kérdőn
föltekint.

Mint a múltnak
távolában
messze tűnő
hónapok,
ringatóznak
számkivetve
karjában a
csónakok.

Ím, egy hosszú,
elnyúlt kígyó,
mely a tájba
belemart,
medrét vájja,
és nem látod,
honnan jön, vagy
merre tart.

A folyó mindenképpen megérdemli, hogy hosszabban, több versszak által jelenítsem meg. Egyúttal ez a versfüzér első szakaszának a csúcspontja, záróakkordja. Sok minden más gondolat is eszembe jutott még, uszályokról, halászokról, szigetekről, a folyó deltájáról, de végül úgy döntöttem, nem nyújtom el túlzottan a FOLYÓt, mivel a versfüzér eleve hosszúnak ígérkezett. A harmadik versszak megformálásában sokat segített a feleségem, végighallgatta a vívódásomat, együtt gondolkodott velem. A csónakot mindenképpen vízre akartam tenni, először a magányos ladik képével játszadoztam, aztán sokáig nem találtam a megfelelő rímpárt. Volt itt minden: „forgatok”, „jól vagyok”, „holnapok”. Végül a hónapoknál kötöttem ki, az meg a csónaknál. A negyedik versszakot egyértelmű lezárásnak szántam. Erre alkalmasnak tűnt a folyó terjedelmére utaló kép. Miklós hívta fel a figyelmemet arra, hogy az eredetileg a 3. versszak 3. sorában szereplő „hátrahagyott” szó ritmusa nem jó, ezt az általa javasolt „messze tűnő”-re cseréltem, bár volt másik ötletem is ide: „elviharzó”, „szertefoszló”. Végül a feleségemre hallgattam, aki ezek közül a „messze tűnő” mellett tette le a voksát. (Szörnyű, mennyire befolyásolható vagyok!) 2011. november 18.

A TEREBÉLYESEK

Eddig folyóvizek, mozgó, dinamikus vizek megjelenítése történt, a következők az állandóak, mozdulatlanok, terebélyesek, statikus jellegűek, tehát jó lenne, ha a versek formája is követné ezt az állapotot. De hogyan? Először úgy gondoltam, hogy keresek egy, az eddigiektől gyökeresen eltérő formát, csakhogy ezzel azt kockáztatnám, hogy a versfüzér egységes szerkezetét feláldozom. Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy megtartom a 4-4-4-3-at, de egy sorba rendezve, így ütemhangsúlyos verseket próbálok létrehozni. Hmm. Nem is olyan rossz ötlet! Lássuk, mi lesz belőle? Itt a sorvégi rímképlet viszont újabb döntésre késztetett. Mi legyen? AABB, ABBA vagy ABAB? Esetleg legyenek 5, vagy 6 soros versszakok? Vagy majd adja magát? Végül az első két sor megírása után lett véglegessé a forma. Próbálok ütemhangsúlyos (4/4/4/3), versszakonként 4 soros, AABB rímképletű verseket írni. Ezt a formát szántam a TÓnak, a TENGERnek, a JEGES VILÁGnak, és a FELHŐnek is.

TÓ

Elunva tán az áradást, s tört kanyarok íveit,
a nagy folyó, a kis patak, mély teknőbe érkezik.
Fáradalmát levetkezve lágy sóhajként szétterül,
vad zúgása, sietése, sodró tánca elmerül.

Kettényílott kagylóhéjak töredezett vázai,
mint megannyi mészhajónak partra vetett roncsai,
hullámszárnyon ringatóznak, keskeny öblök foncsorán,
s itt, a parton lakmározik egy eltévedt kormorán.

Sás a náddal összefonva fészek, óvó oltalom,
szűk határt szab, mint sorompó, szinte minden oldalon,
tarka réce otthonának, rejtekének megfelel.
Fűzfa ingó, hosszú lombja víztükörre térdepel.

Lomha harcsa teste csobban, nád’rigóra éhesen,
ám csak kampós horgot nyel a feszes, damil-végeken.
Lám a szák is, két marokra összefogva lóg alá,
jobbra húzva egy vén horgász csúzzal terhelt oldalát.

Az első versszakban a „tört” szó helyére még két másik ötletem volt: „rút”, „zord”. A második sorban először „vájt” teknőt gondoltam, aztán a szavakat keresgélve végül a kevésbé feltűnő „mély”-re cseréltem. A negyedik sor végén „mind elül” volt a másik ötletem. A harmadik versszakban a „szűk határt szab” helyére más elképzeléseim is voltak: „határt képez”; „határrá lesz”. A legnagyobb kihívást az utolsó versszak jelentette. Ennek első két sora először a harmadik utolsó két soraként született, aztán elválasztottam őket és a harmadik versszakban maradtam a természeti képnél. A negyedik versszaknál a horgász belépőjével akartam „kilépni” a tóból, eltávolodni kicsit a természettől, hogy lezárhassam ezt a versrészt. A 4. Versszak második sorában a „kampós” mellett sokáig megtartottam másik két ötletet: „edzett” vagy „hármas” horog legyen a versben? Végül 28.-án döntöttem el, hogy marad a „kampós”. Ugyanekkor dőlt el az utolsó sor „csúzzal terhelt” kifejezése is, erre másik két ötletet tartogattam sokáig: „csúztól edzett” és „csúzzal edzett”. A „nád’rigó” az egyetlen olyan megoldás, amelyet a szótagszám miatt jegyeztem le így. Miklós javasolta, hogy inkább egy halfajtára cseréljem le, de tudtommal eszik a harcsa madarat is, ha teheti. Egyébként Ágota és Miklós ebben a versben javasolta a legtöbb változtatást. Rögtön az első sorára két másik verziót kaptam, itt megtartottam az eredetit. A harmadik versszak nagy részét Ágota változatára cseréltem, kisebb eltéréssel. Az eredeti így hangzott: „Sás a náddal összefonva fészket rejtő oltalom,/ szűk határt szab, mint sorompó, szinte minden oldalon,/ tarka réce otthonának pengő húrjuk megfelel./ fűzfa ingó, hosszú lombja víz tükrére térdepel.” 2011. november 20-21-22.28.

TENGER, ÓCEÁN

Embert próbál minden hullám, minden tajték, vad vihar,
karcsú szkúner oldalára bősz haraggal rárivall.
És magasból, mint egy isten, fennhéjázón tör elő
a zengő szél: tatvitorlát megtépázó nyers erő.

Smaragdzöldben csillog minden, minden ringó mozdulat,
végtelenség azúrkékjén megtörik a pillanat.
Habzó dombok, márvány-völgyek váltakoznak szüntelen,
delfinárnyak űznek bennük halrajokat lelkesen.

Megfeneklett, messzi mélyben bálna búgó hangja szól,
megvonaglik tőle minden, minden élő, s meghaló.
Itt az élet ritka fénye kék gyémántként tündököl,
emberkéztől jól elrejtett, érintetlen, szűzi öl.

Óceánok lelke kútján félbetört a nagy hajó:
a hatalmas, a fenséges, semmihez sem fogható!
Századéve megpihent már, eltemette lágy iszap,
addig él még, míg megéri, mit az idő rá kiszab.

A TÓ után az ihlet elszállni látszott. Sehogy nem akaródzott ráhangolódnom a TENGERre, még soha nem jártam tengeren, óceánon, nincs róla személyes élményem, tapasztalatom, tehát a fantáziám itt kellett helyettesítse azt, amit ezek hiánya okozott. Azon kívül a szerkesztői munka is jobban lekötött, úgyhogy a versírás ideiglenesen szünetelt. Végül 25.-én nekiláttam, hamarosan az első versszak és a második első két sora nagyjából megszületett. Majd a következő napokban a többi. Végül az egészet 28.-án néztem teljesen át és elvégeztem az utolsó simításokat.
Az első versszak 4. sorában a tatvitorlán kívül „farvitorla”, „szűz vitorla”, „sok vitorla” is eszembe jutott. A második versszak 2. sorában a feleségem segített ki. Ő ajánlotta a „megtörik” szót, én a fantáziátlan „elveszik”-et írtam eredetileg, de „megroggyant” pillanatra is volt ötletem.
A TÓ írása közben megfogalmazódott bennem, hogy a tartalmi átvezetésekre több hangsúlyt kellene fektetnem. Így eldőlt, hogy az Óceánba bele kellene írnom a mélységben nyugvó Titanicot, ami már a jéghegyre utal, vagyis a következő versre. A szkúner és az elsüllyedt hajó képével is egyfajta keretet akartam adni a versnek, a „minden, minden” többszöri beemelésével pedig a végtelenség, a messzeség gondolatát akartam erősíteni. Ágota és Miklós itt is több változtatást javasolt, ezek egy része kifejezetten nem tetszett, de néhány helyen hallgattam rájuk. Így került be a 2. versszakba a „lelkesen” a „peckesen” helyére, a 4. versszakban pedig az „a fenséges” a „szenzációs”-t váltotta fel. 2011. november 25-26-27-28.

JEGES VILÁG

Bár az élet láthatatlan félhomályban bujdosik,
hosszú éjben, mély fehérben tárja szét a karjait.
Kék patakok, gleccserárak, tükörsima jégfolyók
- észak hátán, délnek csúcsán - tarkítják a földgolyót.

Buckák mögött, fóka-lesben jegesmedve ül, lapul,
fagyott tenger lassú árján már régóta ő az úr.
Déli szelek ráncigálnak bálnavadász hajókat,
szürke ámbra illatként hoz gazdagságot maholnap.

Megtépázott kék és piros évszázada leng, lobog,
viking zászló hirdeti, hogy északon mily boldogok.
Hol a „norvég” hidegfejű szervezéssel ért sikert,
ott az „angol” büszkesége dőre halált érdemelt.

Ha az ember vágyakozva, messze délen partra száll,
hóviharok, metsző fagyok jutalma a jégszakáll.
Érintetlen, tiszta fehér paplan terül szerteszét,
s gleccsertóban, felhők szárnya árnyalja az ég színét.

Néhány nap kihagyás után nekiálltam a Jégmezőnek, ami JEGES VILÁGra módosult. Az első versszak negyedik sorában szereplő „hátán” alternatívája volt még a „táján”, az „öblén”, és a „partján”. A harmadik versszak „dőre” szava is hosszas gondolkodás után került bele, eredetileg „árva” volt, majd, „buta”. 2011. December 1.

FELHŐ

Kicsi madár dideregve suhan égi lajtorján,
üde röptét irigyelve habot ont egy felhőlány,
csupafodros, rózsacirmos amarillisz-köntöst ölt,
ha a nap már lenyugodva ecsetével tűz színt költ.

Terebélyes feketében lecsapott ránk a vihar,
jeges orkán erejével leterített a cudar.
Körülöttünk kavarogva bekerített a sötét,
csak a villám tüze nyalja, a parázsló fa tövét.

***
Néhanapján
észrevétlen
szerteillan
messze, fönt,
vagy serényen
százfelé fut,
s birkaképű
gyapjat ölt.

A második versszak végén „feketéllő fa ölén” megoldást is lebegtettem egy ideig. Szívem szerint inkább ezt írtam volna bele, de csak akkor, ha a versszak első sorában a „feketében” helyett jobbat találtam volna. Itt Ágota és Miklós segített ki, mindketten a „villám tüze nyalja” megoldást javasolták a „villám tüze izzik” helyett. A vers első és harmadik sora szintén Miklós ötlete nyomán változott meg, eredetileg „suhan a lég-lajtorján”, valamint „csupa fodros, piros, cirmos” volt. A harmadik versszak második sorában először „megkönnyülve” állt, de a ritmus miatt ezt feláldoztam, helyébe került be az „észrevétlen”, amely talán tartalmi szempontból is jobb. A FELHŐ az utolsó tagja ennek a ciklusnak, egyszerre terebélyes, egyszerre légies. Úgy gondoltam, ezt érzékeltetem is a vers formájával. 2011. December 1. 2.

A LÉGIESEK

A következő ciklus formáját már előrevetíti az előző vers, amely voltaképpen visszatérés a kezdetekhez. Talán nem a legszerencsésebb választás volt a dinamikus és a légies „vizeket” ugyanabba a keretbe ágyazni, de úgy éreztem, sokkal nagyobb törést jelentene a versfüzérben, ha más megoldást választok. Talán a zeneiség kaphatna nagyobb hangsúlyt ezeknél, vagy a szavaknak kell gördülékenyebbnek lenniük? Úgy döntöttem, az utolsó ciklus verseinél megpróbálok más-más dallamot írni (ez nem igazán sikerült), és ahogy az első ciklus verseinél, itt is csak jellemző képeket akartam megjeleníteni. Sorrendbe tételük komoly fejtörést okozott. Végül úgy alakult, hogy a FELHŐhöz kapcsolódva jön a KÖD, majd a HÓ és a ZÚZMARA követik egymást, a versfüzér záró verse pedig a HARMAT lett. Gondolkodom még, hogy egyszer az OLVADÁSt is megírom, azzal kapcsolva össze a télies képeket az utolsó verssel, de egyelőre befejezettnek tekintem a VIZEK-et.

KÖD

Elém borul,
mögém kúszik,
jobbról-balról
körbezár.
Kívül vagyok?
Belül vagyok?
Rejtély, ezt sem
tudni már!

A ködről egy évvel ezelőtt az „Október végén” című versemben már írtam. Ma is ugyanaz jelenik meg előttem a rá legjellemzőbb képként, mégpedig ahogyan a faágak a tejfehér semmiből előbukkannak, nyúlkálnak az ég felé. Ezt semmiképpen nem akartam újból leírni, ezért közelítettem meg egy kicsit más oldalról a jelenséget. A „körbezár” mellett a „körbejár” szerepelt még alternatívaként. 2011. december 2.

HÓ

Nézd a kristály
hópihéken
mennyi csillag
felragyog,
gyorsan olvad
ujjad ágán,
s nem sokáig
láthatod.

Itt a szánkó,
húzd a dombra,
csússzon újra
még velünk.
Rajta! Gyúrjunk
hógolyókat,
az legyen ma
fegyverünk!

Nem a légiesség lebegett a szemem előtt, nem is a havazás élménye, amikor ezt a verset írtam. Emiatt aztán kilóg egy kicsit innen, de a célom végig az volt, hogy valamiféle hangulati képeket adjak át a vizek különböző megjelenési formáiról, és ne egyszerűen csak azt írjam meg, hogy milyenek. Persze van, ahol inkább abba az irányba billent a mérleg a feldolgozás során. Itt tehát a hóval kapcsolatos vidámságot akartam bemutatni. 2011. december 3.

ZÚZMARA

Hamvas, deres
fagykoszorú-
köntöst kapott
a faág,
rávarrva zord
téli szabó
megdermesztett
panaszát.

Itt a dallam volt az, amire különös hangsúlyt fektettem. Az utolsó sorban két másik változaton is gondolkodtam: „batyuját”, és „taraját”. Utólag úgy érzem, egyik sem az igazi, de nem tudok jobbat. 2011. december 1.

HARMAT

Hajnalodik,
a levélen
megcsillan egy
kis tükör.
Hangyakortynyi
harmatcseppben
a „Nagyvilág”
tündököl.

Utoljára született meg a HARMAT. A kicsiny esőcsepptől indultam, valami hasonlóhoz érkeztem meg. Ez adja a keretét a versnek. A végleges forma másodszorra született, az első változatot kitöröltem, majd új oldalról közelítettem a témához. Igazi nehézséget az okozott, hogy miként lehet kicsit összesűríteni mindent ebbe az egy versbe? A „Nagyvilág” ezért lett nagybetűs. A pici harmatcseppben tükröződnek a vizek, a hangyakorty pedig a víz életadó erejére utal. 2011. december 3.

ZÁRÓ GONDOLATOK

Nem minden úgy sikerült, ahogyan elterveztem, összességében azonban elégedett vagyok a munkámmal. Sokat dolgoztam vele, sok javításon esett át a szöveg, és néhány naptól eltekintve élvezettel írtam a verseket. Egyes témáknál voltak próbálkozásaim, amiket néhány sor vagy gondolat megfogalmazása után elvetettem, ezek be sem kerültek ebbe a szövegbe, itt csak a véglegesen kialakult versekkel kapcsolatos kérdések, alternatívák szerepelnek. (A TÓnak például háromszor veselkedtem neki.)
Sokan azt gondolják, hogy az ihlet az csak pillanatnyi szikra, és gyorsan, sietve lejegyzik, versformába öntik az így felröppent gondolataikat. Így aztán gyorsan kiírják magukból és a láng hamar el is lobban. Szerintem az ihlet szikrája fenntartható. Néha fellobog, néha gyenge lángon ég, de őrizhető hosszabb ideig. Bennem a vers témája, ötlete 2011. November 15.-e körül fogalmazódott meg, a versfüzér utolsó tagját pedig 2011. december 3.-án jegyeztem le. Majd minden nap a fejemben volt egy-egy ötlet, a hogyan tovább kérdése! Sőt, az utolsónak megírt vers után is bennem van az izgatottság: Lehet-e még hozzátenni? Szabad-e még hozzátenni?
Sokan azt gondolják, hogy ha a verset szabályok közé szorítjuk, azzal elvész belőle a tartalom. Szerintem a ritmusok, ütemek keretet adnak a versnek, a rend megléte pedig határozott struktúrában bontakozik ki.
Sokan azt gondolják, nem számít az alkotási folyamat, meg az sem, hogy a szerző mit akart mondani, a lényeg, hogy az olvasó mit gondol. Szerintem ez sem igaz. E mögé a kijelentés mögé igen gyakran azok bújnak el, akiknek nincs mondanivalójuk, maguk sem tudják, mit akarnak üzenni a verssel, vagy egyszerűen csak felületesen dolgoznak. A költészet, a vers szerintem annál sokkal többet érdemel!

A szöveg végleges formáját 2011. december 8.-án nyerte el.

A szöveg elején található „Invitálás a VIZEK című versfüzérhez” az oldal linkjére való hivatkozással szabadon másolható, terjeszthető, a szöveg egészének azonban bármiféle másolása, sokszorosítása, vagy terjesztése kizárólag a szerző engedélyével lehetséges!